2010. augusztus 18., szerda

Utolsó nap - Dublin

Reggel van, 6 óra. Nem aludtam jól, mert tudom, hogy haza kell mennem és ez az utolsó napom. Sok mindent tanultam, láttam és éreztem, amivel több lettem és így is térek vissza Budapestre.
A szálláson elköszönök mindenkitől, húzom magam után a bőröndöm, most komótosan, nem sietek.
Utolsó "Good Morning! To the city centre, please!" mondat a busz sofőrnek, utoljára bedobom az 1.80 eurómat. Elmegyünk a Főnix Park majd Liffey-folyó mellett, belvárosban veszek némi reggelire valót és úgy döntök a St.Stephen's Green Parkban reggelizek, mezítláb a fűben, szökőkutak és virágágyak között.
Reggelizem, ülök a fűben, mégis az elmúlt hét képei kattognak a fejemben, ahogy nézem a járó-kelőket, eszembe jut mennyi emberrel beszélgettem és milyen kedvesek, vendégszeretőek voltak. Számomra nagyon sokat jelent a környezet, a természetes környezet, amit az írek meg is védenek, megőriznek. Tiszteletreméltó!
Hallgatom a beszédüket: vicces ahogy a pár éves kis totyogó kiskölyök már majdnem érthetetlenül beszéli ezt az ír angol nyelvet, de nagyon mókás is.

Az Ír-tenger, Bray
  Reggeli után, felpattanok a vonatra még megnézem újra az Ír-tengert. Egy héten át, napi négy óra alvás mellett, kora reggeltől hajnalig csak mentem, utaztam, barangoltam, most pedig, mint aki örökre kell búcsúznia valamitől, ami a bőre alá ivódott.

Milyen is Írország?
Minden csupa zöld és kék, a létező minden árnyalatát felvonultatja a természet, olyan gyorsan jönnek-mennek a felhők és változik a napfény erőssége, iránya. Húsz fok körüli a hőmérséklet, mégis más húsz fok ez, mint a mienk, a jó öreg Kárpát-medencében. Napjában többször is esik eső, de olyan finom apró szemű esőcseppek potyognak az arcomra, hogy szinte felvidít, simogat. Talán mintha egy felhő ereszkedne alá, hogy megvicceljen cseppjeivel. A szél erőssége állandóan változik - cirógat, simogat, legyez, markol, lök, taszít, tép...
Az emberek büszkék, védik és megóvják kincseiket, nincs utca vagy helyiség ahol ne találnánk árulkodó jelet arra vonatkozólag, melyik országban is járunk. Jó kedélyűek, mosolygósak, optimistán néznek a felhőkre minden áldott reggel, örülnek a szélnek, az esőnek és a napfénynek, épp amit ad nekik a természet. 
Végtelenül kedvesek és segítőkészek, nem tűrik hogy egy nő cipekedjen, udvariasak, készségesen előre engednek mindenhol, ha akaratlanul érintenek rögtön elnézést kérnek, mosolyognak és nagyon sokat kacsintanak!

Felhők jönnek és mennek ...
Dublinban még egy utolsó utat teszek a Grafton utcában. Szinte minden nap visszatértem, nem véletlenül. Jómagam inkább ezt az utcán nevezném a város központjának, hiszen itt zenélnek a lelkes ifjak, derűsen, alázattal, minden megköszönnek, még egy mosolyt is.

Már csak pár órám van, így ellátogatok a korábban kiválasztott ajándékboltba, ahol a családomnak és minden barátomnak is találok egy személyre szabott meglepetést. Indulok a Heuston Állomásra, innen eljutok busszal a reptérre. Szomorkásan dobom be a 6 eurómat az automata pénztárgépbe. A városon megyünk végig, a Liffey-folyó mentén, majd a kikötő, autópálya, fél órán belül pedig a reptér. Ahonnan indultam ...
Az ír légitársaság: Aerlingus
Bámulom a repülőgépeket, ahogy fel- és leszállnak, szinte két percenként. Igyekszem terelni gondolataim, mert összeszorul a szívem ha arra gondolok, el kell repüljek innen. Számolok - nagyon forgalmas ez a reptér, nem csoda hogy bővítik. Mögöttem hatalmas terülten üzletek százai - ha valaki elfelejtett volna venni ajándékot, emléket hazavitelre, bármit megkaphat, természetesen kicsit busásabb áron.

Az utasok nagy része magyar, nem sok mosolygós arc tűnik fel, türelmetlenkednek, nagyon hangosan magyaráznak egymásnak, beszállásnál tolakodnak, hátulra is maradok. Felszállásra készülünk és irány Budapest. Csak bámulom, ahogy hagyjuk el Dublin-t, rengeteg ház és épület, fegyelmezetten egymás mellett, az óriási zöldben. Egyre több fehér felhő tűnik fel alattunk, majd végleg megszűnik minden látnivaló, csak a nagy fehérséget, habfelhőket látni. Fél órán belül megpillantom Anglia partjait, több tucat hajó a tengeren, majd Hollandia-Belgium végül Németország, onnan pedig az egyre sárgább árnyalatokban játszó magyar földet. Leszállunk. Sóhajtozom ...

Észak-Írország

Hajnali fél öt! Nem baj, mindennek ára van! Térkép, egy pár túra cipő, víz, szendvics, menetrendek és a noteszom. Keresek térképen három belvárosi utazási irodát, ami közel van egymáshoz - a belvárosban szinte minden egymás mellett van. Persze még csak egy-két ember bóklászik az utcákon, néznek is rám, mit akarok reggel fél hétkor. Hihetetlen, hogy ők már ilyen korán is mosolyognak! Azért jó erre ébredezni, bevallom. Fények is csodálatosak, szinte minden kék és vörös.

Az egyik iroda  nincs nyitva, a másik már most tele van minden egy napos kirándulása mára. Vissza az első irodához, végre kinyitott - ők is sajnálják, de minden hely elkelt. Harmadik iroda. Már fél nyolc van, sajnos épp lehagytam a buszt Moher Sziklákhoz. Most jól jönne egy Guinness!

Liffey-folyó
Leülök a padra, bámulom a Liffey-folyó apró, fodrozódó sodrását, a düh, méreg, türelmetlenség kerülget tehetetlenség miatt. Nem jutok el sziklához?
A noteszom! Előveszem gyorsan, olvasom az adatokat, amiket gyűjtögettem 2 héten át, utazás előtt: mi van, merre, mennyiért, mennyi kilométerre, mennyibe kerül, irodák elérhetőségei, programjai, terveim utazással kapcsolatban ... Kiszúrom egyik jegyzetem: Viatours, Connolly Station, 7.45. Belfast, Giant's CA.  

Rohanok Connolly Állomásra, mint aki az államvizsgáját kési le éppen. Információs pultnál elkapok egy férfit, elhadarom, hogy nekem azonnal mennem kell sziklához, jól tudom-e, hogy létezik ez a cég és 4 perc múlva megy a járat. Bólogat, irányít egy sárga esőkabátos úrhoz, aki körül turisták állnak. Elkapom, bemutatkozom, neki is elhadarom a helyzet, vissza hadar valamit aminek felét sem értem, de látom egy jegyet tölt ki a nevemre, rajta az uticél: Belfast és a Giant's Causeway. Mindenre bólogatok, pénzt adok neki, konkrétan 109 eurót, ő a jegyet prospektusokkal, rohanunk a vonatra. Vonat elindul, mindenki fújtat, levegőért kapkod. Jómagam csak fülig érő mosollyal nézelődöm, elégedetten szorongatom a jegyem, mert tudom hogy MA BIZTOS eljutok az annyira vágyott szikláimhoz.

Rajtam kívül csak az idegenvezető bácsi van ébren, oda is jön beszélgetni - mennyire imádom az ír angolt! Már csak nagyon ritkán nem értek pár szót, kezdem megszokni. Normann, hatvan év körüli bácsi, mintha a nagypapám lenne. Mutogatja épp mi mellett haladunk el, kérdezgetem, mindenre tudja a választ. Majd ő is érdeklődik, az országomról kérdez. Igyekszem csak pozitívan nyilatkozni, bár ilyen környezetben, nem könnyű, mikor látom, hogy milyen is lehetne még, ha mi is megbecsülnénk amink van. Sajnos nem tesszük.

Dublin-tól Dundalk-ig végig a keleti parton, tenger mellett robog az InterCity. Említenem sem kell, végig az ablakon keresztül ámulok a tájra, jegyzek mindent fejemben, vizsgálom a tengert, hullámokat, napfényt.
Dundalk-tól Belfast-ig újra a rengeteg zöld mező, temérdek birkával. Ezen a tájon figyelem meg, hogy a lovak nem csak legelésznek, hanem miután jól laktak, szinte belesüppednek a puha zöld mezőbe, mint egy kiadós ebéd után jómagam a puha kanapéra, mintha mosolyognának is hozzá. Épp csak nem simogatják meg a pocakjukat. De a sóhajtás biztos elhangzik. Vajon tényleg ennyire puha ez a zöld?


Belfast - gyönyörű város, őrzi a történelem során fenn maradt épületeit. Rögvest feltűnik, hogy kizárólag angolul olvashatóak a felíratok, a járművek rendszámtáblája már az Egyesült Királyság betűit viseli, elvétve lehet látni ír lobogót, többnyire az Egyesült Királyság zászlaja lebeg a szélben, illetve euró helyett font a fizetőeszköz.
Átszállunk egy buszra: mosolygós ír sofőr köszönt minket, Daniel, aki elvisz minket a várva-várt szikláimhoz. Nem csak a buszt vezeti, közben idegenvezet is, mesél a tájról, viccelődve, nevetgélve.
Legnagyobb örömömre, Belfast-tól északra haladva a keleti partszakaszon, az M2-es főúton, ismét végig a tenger mellett haladunk. Ennél szebb látvány még sosem tárulkozott a szemem elé: a végtelen tenger, a partszakaszon villák és egyszerű kis házak, parton sétáló vagy sportoló emberek, szemben olykor feltűnik egy kisebb sziget, ismét birkák, lovak, házak, tehenek, birkák, mező, lovak, több száz éves kőhalom, birkák, lovak, megint csak egy katedrális maradvány, körülötte birkák, majd ház, lovak .... és így tovább.
Kérdés, Daniel: - Hölgyeim és Uraim, ki tudja nekem megmondani, miért is látunk olykor kék, piros, zöld vagy sárga jelzésű birkát, miért jelölik meg őket? 
Nagy csend, ő pedig csak mosolyog, nevetgél a visszapillantóba keresve tekinteteket.
- Hm, nem-nem, nem a pulóver miatt! 
Erre mindenki felkacag, aki ébren van. Én már olvastam, hogy a tulajdonosok azért jelölik meg a birkákat színekkel, kezdőbetűkkel, hogy ne keverjék össze, melyik birka kié, ha egy területen legeltetik őket, de vártuk a folytatást.
- Elárulom a titkot! A kék és piros birkák a katolikusok, a sárga és zöld birkák a protestáns birkák!
Kis ír humor ... ezt is imádom!

Cushendall-tól már távolodunk a tengertől, viszont erdők és  mezők közt haladunk - nem gondoltam volna, hogy ennyiféle zöld szín létezik! Egy 160 éves hídon áthaladunk, természetesen kőből építették és nagyon jó állapotban volt még, alatta egy szakadék, fantasztikus!
Szerpentin utak, kacskaringózunk hol az erdőben, hol mezőn, hol egy kis faluban. Irány Észak-Írország északi partja. A napi terv szerint megmásszuk Carrick-a-rede-et, a Kötél Hidat, majd a Giant's Causeway sziklás részt is illetve valamerre egy várat.

Carrick-a-rede, Észak-Írország
"Kiszállás! Carrick-a-rede, Kötél Híd". Daniel kedvesen felszólít mindenkit, hogy másfél óra múlva legyünk a busznál, mert megyünk tovább. Utánunk kiáltja alig érthető ír tájszólással: - A kötélhídon mindenki most menjen át, mert utána ebédelünk! Nem bánom ha több marad nekem, nagyon éhes vagyok! 

Végül, mégis csak elérkeztem oda, ahogy vágytam már oly rég óta, úgyhogy idült mosollyal, mint aki füvet szívott, de azért gyermeki rajongással is, kapkodom a lábaim, minél hamarabb érjem el azt a pontot ahol a legjobban fogom érezni magam, itt. Mindenütt sziklák, szakadék, gyönyörűséges zöld takaró borítja, alatta pedig soha nem látott kék színekben pompázó hullámok, az Atlanti-óceán, melyet bődületesen erős szél mozgat. A sziklás részen sétálok, sok-sok turista közt, két dolog jut most eszembe. Az egyik, szégyen vagy sem, de nem a családom és barátaim fognak felbukkanni gondolataim közt életem utolsó pillanatában, hanem ez, amit most látok és érzek. A másik: bárcsak ők is itt lennének most!  

Fél órája mászok hol felfelé, hol lefelé, lépcsőkön, dombokon, elém tárul egy turista sor. Ez lesz a kötél híd! Mindenki mosolyog. Ki az adrenalin szintnek köszönheti, ki így vezeti le izgalmát, félelmét. Rám e percben mind érvényes. Valami elképesztő, hogy kötelekből és pár deszkadarabból, kézzel eszkábált húsz méter hosszú hídon megyünk át, alattunk pedig harminc méter mélység tátong, a híd alapvetően is himbálózik a szél miatt, emellett egyszerre nyolcan megyünk át rajta. Magától értetődően itt is vannak őrök, akik felügyelik az átkelést: ha valaki lassan halad mert a mélységet bámulja, vagy megáll mert inába szállt a bátorság, haladásra intik.

Carrick-a-rede, a kötélhíd
Egyik felem bánja, hogy turisztikai látványosságot csináltak egy ilyen hihetetlen szépségű természeti kincsből és 5 eurót kérnek például azért, hogy átjöhessek a hídon, de valójában meg ki a fenét érdekel, mert vannak dolgok amiért bármit megadna az ember. Nekem EZ "az élmény"!
A híd másik másik felén még csodálatosabb kilátás tárulkozik elém - gyorsan le is ülök a sziklára, a puha fűre. Simogatom az alattam terülő zöld takarót, mintha selyem volna. Olyan illatokat hoz a szél az óceán felől, amit soha nem fogok elfelejteni. Most az jutott eszembe, hogy itt akarok férjhez menni és életem utolsó perceit is tölteni. Mégis csak létezik szerelem első látásra! Sőt, első szaglásra! Megtaláltam azt a helyet ahol a legjobban érzem magam.. - A rossebb sem akar innen hazamenni! Tudtam, hogy senki nem érti amit most mondok, de aki hallotta az is csak mosolygott.

Felpattanok, megnézem magamnak a szakadék szélét. Többi turista úgy néz rám, mint valami öngyilkos jelöltre, de nem számít, mert akarom érezni! Mióta várom már!
Két lábnyi közelség a szikla szélétől. Másfél. Centinként közeledem, meddig mehetek el és mit érzek: egyre jobban mosolygok, már nevetek, izgalom, félelem, kíváncsiság. Már csak egy lábnyi távolság: óriási szippantás, hogy jól megjegyezzem ezt az illatot, soha ilyen tágra nem nyitottam szemeim - jól elraktározom a érzéseket, melyet ez a látvány kihoz belőlem. Alattam ötven méter mélység...
Rám szól egy olasz turista: - Óvatosan kisasszony! Lassan vissza is hőkölök, szegény olyan ijedt ábrázattal nézett rám. Még mindig nem akarok haza menni innen...




Lassan, komótosan, elégedetten elindulok vissza, parkoló és busz felé. Egy buszt pillantok meg, mintha ... te jó ég, az az én buszom! Dupla kar lendítés magasba, egy süvítő mondat: - Stop the bus!
Szépen lassan, kullogva felfelé, de elhúzott előlem a buszom, tovább ment nélkülem. - Hát, ez jó! Büdös francba! .... Scheise! Mérgelődöm tíz másodpercet majd röhögőgörcs jön rám, szakadok a nevetéstől, mivel most viszont láttam magam, ahogy futok a busz után ordibálva, hogy "Stop the bus!" és mindenki hallja csak ők nem. Már a könnyeim is folynak a röhögéstől! - Hallo, bist du Deutsch? Was ist dein Problem? Odahajolt hozzám két 1.80 méter magas szőke fiatal lány, de én csak nem bírtam abba hagyni a röhögést és bőgést egyben: - Nein, ich komme aus Ungarn, aber mein bus left me here! I'm just ...sorry .... A két viking kinézetű lány, nevet velem, némi értetlen ábrázattal arcukon, de osztoznak eme fura örömömben. Azt gondoltál sírok, emiatt odaléptek segíteni. Mesélem nekik mi történt, figyelnek, majd újra együtt nevetünk. Előkapom prospektust, keresem az iroda elérhetőségét, talán elérem valahogy az idegenvezetőt vagy a buszsofőrt. Csak dublini iroda szám adott, de az is jobb mint a semmi! Telefon ... rajta egy jelzés: NO NETWORK. - Hát ez jó! Megint nevetek, közben mesélem német csajoknak mit is csinálok, mire gondolok. Ő mobiljuk sem működik. Miért is működne egy ilyen helyen? Fent vagyunk északon a nagy semmi szélén! Kiszúrom, hogy a parkolóban terelgeti a népet egy mosolygó vöröses hajú srác. - He must be Irish! Komm mit mir!
Megindulok a srác felé, mintha ő lenne az igazi, megszólítom, elmesélem a történetet, kinevet.
- Well, it IS funny from a point of view, you know, but .... újra nevetés hegyek. Mutatom neki, hogy a turista busz milyen helyekre ment volna még, VELEM, de ... most nélkülem mennek. Innen 2 óra múlva vannak a The Giant's Causeway ponton, oda kell eljussak valahogy. Erre felnevet, majd tanácsolja, hogy hívjak egy taxit. Mutatom neki, hogy nem működik. Kinevet megint, én pedig már arra gondolok, most gyalogolnom kell majd órákat, talán elérem őket. - I'll call you a taxi! Don't worry! 
Én pedig ... majd a nyakába ugrottam puszilgatni örömömben. Negyedszer telefonál, leteszi, de még mindig mosolyog. Jómagam is csak mosolygok, de az én ábrázatom inkább a kétségbeesett mosolyt tükrözi, hogy mi van ha nem kapok taxit! - Okay, I got one! 10 minutes, it's a silver cab. Okay? 
- Thank you, thank you, thank .... A harmadik köszönöm közben már a nyakában csüngtem, ő is Thank you, mindenki nevet és mindenki Thank you! Integetek, hagyom dolgozni, majd leülök a parkoló bejárathoz, hogy biztosan meglássam a taxit. Két viking "kis" barátom, jönnek mellettem nevetgélve, majd felvetik, hogy szívesen velem tartanak, fizetik a taxit velem. - Natürlich! Warum nicht? Aber können wir English sprechen? Innentől kezdve, minden angolul, várakozás, történetek egymásról, taxi érkezik, beszállunk, húsz perc az út, majd megpillantjuk a The Giant's Causeway feliratot.

A Giant's Causeway, Észak-Írország
Amíg kávéznak, én próbálom elérni az irodát - azt sem tudják ki vagyok, de felhívják az idegenvezetőt, csak tartsam a vonalat. Tartom, két percet, majd leteszem. Újra hívom. Másik ember, újra elmesélem, újra nem tudja, de újra tartsam a vonalat. Újra két perc és újra leteszem. Utoljára! Most már képben van mindenki, feltűnt Danielnek is, hogy elhagyott, várjam őket a hotel előtt, három óra múlva felvesznek.

Újdonsült "kis" német barátaimmal, nekivágunk a szikláknak ... itt is az Atlanti-óceán, csak a sziklás szakadék helyett, itt vulkanikus rögökön lehet mászni. Érdekes illatok itt is. A szél nem annyira erős mint Carrick-a-rede-nél, de itt sem a kis szellő fújdogál. A víz színe, teljesen más. Itt már szürkés kékes, sötétebb. Érezni a levegőben is vulkanikus kőzet illatát. Óriási rögök! Én mindig lemaradok. Ami nekik egy könnyed lépés, nekem lendületes ugrás. Hiába, csupán húsz centivel magasabbak a germán csajok!

Pihenő - letelepedtem az egyik rög tetejére, a hullám hol arcomba fröccsent egy kis sós vizet, hol csak a lábam csapja meg. Minden rendben, nagy sóhajok, innen sem akarok hazamenni. Most kitör belőlem a röhögés. - Was ist los? Nevetgélve kérdik a lányok, majd mesélem, hogy mielőtt ott hagyott a buszom, arra gondoltam és ki is mondtam, hogy nem akarok hazamenni, most is erre gondolok, de nem merem kimondani, mert megint itt hagy a buszom. Nevetgélve visszamászunk a buszmegállóba, ők tovább állnak, integetek, eltűnnek.

Nyalom a fagylaltom, ennél szebb környezetben nem is tehetném, úgyhogy teljes elégedettséggel, mint aki küldetését teljesítette, hümmögve sétálok. Megpillantom a Daniellt és Normannt, épp jönnek elő a parkolóból, a buszról, ami az orrom előtt hajtott el. Mosolyogva sétálok feléjük, nekidőlök a falnak, napszemüvegben, nyalom a fagylaltom majd megszólítom őket: - Hello Boys, didn't you lose something, anyway? Mindenki nevet, ők a fejüket is csóválják, majd megkérdik, hogy kerültem ide. Elmesélem, ámulva nevetnek, majd közlik, fél órát csavarognak, de most már ne tűnjek el! Vissza is néznek fenyegetően integetve, de mosolyogva.

Felszállunk a buszra, indul a motor, Daniel üdvözöl a buszon mindenkit, kiemeli, hogy az elveszett csomag is megkerült, így hatalmas nevetéssel, körítve tapsviharral, elindultunk. Belfast felé már rövidebb úton, erdők közt haladtunk, majdnem mindenki aludt. Érdeklődik egy turista, megállunk-e még valamerre, de közölte, sejtelmes mosollyal fűszerezve, hátrafelé mutatva, rám, hogy "kizárt, a végén megint elcsavarog a kisasszony!" .
A vonat állomáson búcsúzkodunk - kapom itt is csípős megjegyzéseket, de megérdemlem, mosolyogva fogadom, megsimogatom karját a türelméért és integetve eltűnök.

Sajnálom, hogy Belfast belvárosát nem volt időm jobban megismerni, de amit láttam belőle reggel és most este, egyértelműen kijelenthetem: csak úgy mint Dublin, sokkal tisztább, modernebb, rendezettebb mint Budapest.

Grafton Utca és a St.Stephen's Green Park
Újra Dublin. Imádom ezt a város, főleg naplemente idején, szeles időben, ahogy szállnak a felhők, hol világoskék, hol ezüst kék, hol sötét kék, s mivel este van, megint csak irányt veszek Grafton Utca felé, záruljon a napom valami belevaló zenével. Nem kell sokat keresgélnem, még mindig tele van az utca zenészekkel, turistákkal és mulató írekkel, akik lógnak ki a pub-ok ablakaiból, hívogatnak be, csalogató szavakkal, aminek felét sem értem, mert már legurítottak pár Guinness-t és az alapvetően pár nap alatt megszokható ír tájszólást, most végképp nem értem, de így van rendjén. Csatlakozom ... 

Galway - Dublin

Kora reggel indulás, félkómásan közlekedem - még szerencse, hogy az álmos ember ösztönösen lefelé nézeget lába elé, emellett még nagyobb szerencse, hogy az írek minden átkelőhelyen nagy betűkkel felfestették merre is kell nézzek, merről is jön az autó! "LOOK RIGHT!"
Érdekes mód, senki nem rohan, mindenki nyugodt, már kora reggel gondolkodó az ábrázata, kivéve az enyémet. Senki nem lökdösi a másikat, mindenki örül a 16 foknak, bizakodva várja, hogy a nap kisüssön, de ha esik az eső, az is örömre ad okot. Ez az én világom!

Most a BusEireann állomásáról indulok, célpont: Galway - egy kikötő város ismét, de nyugaton, ahonnan megpróbálok a Moher Sziklákhoz eljutni. Erre vágyom mióta megláttam a képeket Írországról: egy szikla szélére kiállni, lenézni, ahol alattam óriási hullámok csapdossák a szakadék alját és óriási erejű szél fúj, majd ordítani egy nagyot a messzenyúló semmibe.
Tájékozódtam már interneten, de valós adatokat láttam, valóban olcsóbb busszal utazni, mint InterCity járattal, szinte harmadannyi a buszjegy ára. A busz kényelmes, bár sok turista van és nem mindegyik illatos már így kora reggel sem. Még szerencse, hogy csak a családtagokat nem lehet megválogatni - gyorsan át is ülök másik ülésre. Így kora reggel még érzékenyebb vagyok a normálistól eltérő illatanyagokra ... rendben, ez már a szag szintjét súrolta! De hogy épp egy francia lány? Úgy látszik hozzá nem jutott egy csepp sem abból a rengeteg csodás parfümből amit gyártanak kis hazájában!

Keleti parttól, egészen a nyugati partig - csupán egy megálló szakítja meg az utazást, Athlone-nál. Egyszerűen csodálatos a vidék! Kedves, családias, rendben tartott házak, a nagy zöld mező közepén, rengeteg virággal és természetesen az elmaradhatatlan birka csoportokkal. Az utak minősége jó, gyorsan lehetne haladni, de a busz szinte mindenhol megáll, így 4 óra szükséges, hogy Dublinból Galway-be eljussunk. InterCity járattal ez 2.5 óra.

Atlanti-óceán, Galway
A város zsúfolt, forgalmas, rengeteg ember, úgyhogy gyorsan felpattanok egy helyi buszra és megcélzom a tenger partot: Salthill a város ezen része. Strandoló rész nincs, de móló van! Igen, ez itt már az Atlanti-óceán!
Bárki bármit mond, a víz valóban csak víz, legyen az akármekkora és akárhol, de ... sosem egyforma! A színe, az illata, a hangja - a szél és a napfény állandóan formálja és mindenhol más!
Megpillantom a Galway Akváriumot. Mivel rajongok a tengeri állatokért, természetes, hogy megnézem. 10 euró a belépő, viszont a látnivaló kissé gyér. Gyerekek nagyon jól érzik magukat, de aki már volt a londoni, brightoni és budapesti (Tropicarium) akváriumokban, csupán hümmögve távozik most, ahogyan jómagam is.

Újra csak csodálom az óceánt, közben nyalom az óriási fagylaltomat a mólón - ez az a fajta szél már, ami izgalmassá teszi a fagylaltozást! Legközelebb szigorúan összekötöm a hajam! Szana-széjjel fújja hajtincseimet a szél, természetesen bele a fagylaltba, majd onnan a napszemüvegemre csapdossa a légáramlat. Nem csoda hogy vékony fagylalt csíkokat látok a szemüvegen!

Az utazási irodákban készségesen elmagyarázták, hogy ha a Moher Szilákat akartam volna látni, esetleg Aran Szigetekre hajókázni, már kora reggel itt kellett volna lennem mert csak kora reggeli órákban van járat arra. Mai nap tanulsága: inkább egy dublini utazási iroda szervezésének keretein belül kell bevállalni az efféle utazást, ha Írország elhagyatott részeit akarom felfedezni. Dühítő, ennek utána nézhettem volna!

Galway, kikötő
Igyekszem sokat sétálni a belvárosban, de mérgem nem enyhül. Rengeteg turista, temérdek bolt és pub, éttermek. Közben Galway nevesebb épületeit is felfedeztem: Spanyol Árkád, Galway Katedrális és az Apátság. Ebben a városban törekedtek arra, hogy az öbölből, belváros felé folyó vizeket, kacskaringósan bevezessék. Emiatt természetesen együtt lehet pihenni kacsákkal és sirályokkal a parkokban, padokon. Nagyon helyesek ahogy kíváncsiskodva egyre közelebb lépkednek és bámulnak az ember arcába, no meg a táskájába! Szinte pofátlanok, de ... ilyen járás mellett, ahogy totyognak és felnéznek az emberre, csak mosolyogni lehet.

Az állomáson duzzogva iszom maradék vizem, mikor meghallom, hogy hamarosan indul a dublini Intercity. Felpattanok, gyorsan kérek egy jegyet - csak nem fogok még egy órát várni a buszra, ami plusz négy óra út még Dublinba! "Parancsoljon a jegye! 37 euró!" - pupillatágulás, szemöldökhúzás, kételkedem jól értettem-e. Jól. Újabb tanulság: ez a napom a legátgondolatlanabb, amióta utazgatok Írországban! Ezt hívják tanulópénznek. A vonaton még morgolódom magamban fél órát: mennyi időt és pénzt fecséreltem el, csak mert nem informálódtam eléggé előre. De a visszaút, újra bámulom az ablakon keresztül, Írország közepét: birkák és lovak mellett halad el a vonat, folyók és tavak, a végtelen zöld mezők és dombok. Kisimul minden arcvonásom...

Dublin, Connolly Állomás - séta megint a belvárosban, megyek a zene után, vonz mint legyeket az étel. De most, elkapok egy üres asztalt végre egy kocsmában és megjutalmazom lelkem egy finom vacsorával és sörrel. Dublinban, megfigyeltem, sosem üres egy kocsma, sem étterem. Állandóan tele van vendégekkel, a nap bármely szakaszában. Viszont nő vagyok, bevetem bájos mosolyom, pillogok is ha kell. Ezek az ír pub-ok, roppant tetszetősek: minden apró részlete árulkodik arról, hol is járok. Ír ételek és italok, ír zene, ír angol a levegőben, mosolygós és állandóan viccelődő ír emberek, a helyiség dekorációja de még a pincér tetoválása is kelták nyomát őrzi. Természetesen nem maradok egyedül sokáig - írek rögvest kiszúrják a turistákat. Társaságot kapok, közelít felém két pohár sör, mögötte két korombeli férfi. Nagyon szeretnek beszélgetni, mesélni, de érdeklődőek is.

Hazafelé ballagok - feltűnik, hogy Temple Bar környékén, a macskaköves úton, a kövek közé nem cigaretta csikkek szorultak, hanem sörösüveg kupakok, amit a járó-kelők beletapostak. Szerintem amióta betiltották a dohányzást, sört isznak cigaretta helyett is.

Séta este a Főnix Parkban, majd a szállás felé. Hajnali pára, a hajam ismét önálló életet él, göndörödik amerre lát, de annyira fáradt vagyok, hogy ha égnek áll sem érdekel.
Kicsit csalódottan fekszem le, de elhatározom, hogy nagyon korán kelek és csak azért is el fogok jutni valahova a következő nap, ahol végre, kiállhatok a szikla szélére és szembe fordulhatok az Atlanti-óceán felől érkező széllel. Csak azért is!

Malahide

Következő állomás: Mullach Íde, azaz Malahide.
Becsülendő, hogy Írországban minden táblát két nyelven feliratoznak: írül és angolul, legyen az egy egyszerű "kijárat" jelzés vagy egy tulajdonnév, esetleg felhívás.

Malahide szintén egy tengerparti városka, nagyon kedves boltokkal, éttermekkel, parkokkal, játszóterekkel. Érdekes ... itt délután 5 órakor már látni az apukákat a játszótéren, és megjegyzem, nem munka helyett mérleghintáznak!

Malahide Kastély és Park
Az állomástól nem messze egy 12.századi kastély felé mutat a jelzőtábla. Sétálok, mintha óriási, örökzöld mezőkön barangolnék, elvétve felbukkan egy játszótér, egy pihenőhely, park részek, tó, hidak, erdő rész. Fél órája szelem a bársony puhaságú zöld mezőt és parkot, már  nem is számolom mennyi nyulat láttam szaladgálni az erdőből ki és be. Végre, a kastély - valóban olyan gyönyörűséges, mint a képeken. Egy kőhalom alapvetően, de olyan értéket képvisel, amit egy arannyal agyoncicomázott építmény soha nem fog, legalábbis számomra: tekintély és elegancia, erő és tartás. Virágoskert, mögötte temető, a jól ismert kelta keresztekkel - a Talbot család emlékét őrzik, akik több száz éve belakták ezt a területet.

A helyiek ehhez a kastélyhoz járnak sétálni, megpihennek a környező parkokban, az erdőbe futnak, itt sportolnak a gyerekek. Írország egyik nagy erénye szememben: megőrzi történelme nyomait, megtanult együtt élni vele s megbecsülni, óvni. A köveket nagyon szeretem: semmi másnak nincsen ilyen illata! Magába zárja a történelem illatát.

Malahide, kikötő
A belvárosban sétálok, kikötő mellett - ezeken a vizeken eveztektek anno a vikingek. Vajon mennyi hajó fordult már meg itt? Végtelen nyugodtság érződik a tenger felől, szivárvány színben pompáznak a hullámok.
Viszont lassan a gyomrom is, mert egész nap nem ettem! Hirtelen lesz vége az én végtelen nyugalmamnak is ... sajnos ha egyedül utazik az ember, hajlamos elfelejtkezni biológiai szükségleteiről is, mert a sajátja nem olyan fontos mint a másiké, most pedig senki nincs mellettem akihez igazodni kellene, vagy figyelmeztetne effélékre.

Éhes ír férfiak és a pizza
Elmegy mellettem két ír férfi, egyikük hatalmas pizza dobozt ölel magához. Életemben nem szippantottam akkorát, mint az ő vacsorájuk után. Ezt figyelmes férfi módjára észlelik is, majd egy kacsintással kísérve megkérdezik kérek-e egy szeletet. Nagy, félénk csend, hallgatás, de az éhség nagy úr! Mosolygok, tétovázok egy röpke pillanatra ...  velük tartok. Mivel a park mellettünk tele van németül beszélő kis tinilányokkal, egymásra néznek, fejet rázva összenevetnek: " - No way!"  Követem őket, megállunk egy kukánál, ledobják a tetejére, kinyitják az óriás dobozt és ínyencként falatoznak belőle, ahogy az egy éhes férfi emberhez méltó. Lányos zavaromban csak nevetni tudok, jelezve, "Fiuk, ennél gusztustalanabb evést még nem láttam! Kuka tetejéről?" . Invitálnak: "Viszont nagyon finom, vegyél belőle!". Kisfiús mosollyal fűszerezett kérdés: "Éhes vagy, vagy nem vagy éhes Tündérke?". Természetesen belátom, mélységesen igazuk van és ... velük tartok. Életem egyik legvidámabb vacsorája ez.
A vonaton még most sem tudok aludni, tele pocakkal sem, hisz végig a tenger mellett haladunk, amivel nem bírok betelni.

Érkezés Dublinba, Connolly Állomás. Már megint az a két igencsak megtermett biztonsági őr ügyel. Dublinban minden állomáson őrök cirkálnak, golyóálló mellényben, az utcákon Garda felirattal autós és motoros rendőrök. Alapvetően rend és fegyelem honol mindenhol - természetesen akadnak kivételes esetek. Mindenesetre bizton állíthatom, hogy a közbiztonság sokkal jobb mint Budapesten. Láttam füves cigarettát sodró utazót az állomáson, de egy perc sem kellett, kikísérték a területről. A toalett helyiségek tiszták voltak, bár ott is előfordult néha kezében valamit rejtegető egyén, de ott is megtalálták és kitették a szűrét. Viszont a budapesti, nappal-is-belövi-magát-utcán emberek után, elhanyagolhatónak éreztem. Kamerák mindenütt, őrszemek, ezek az őrszemek pedig nem csak figyelnek vagy lehunyt szemekkel ácsorognak vagy támasztják a falat.

Mivel már 4.napja mozgok írek között, megszoktam, hogy nagyrészt mindenki kedves, mosolyog, lehet bárkitől kérdezni bármit, mert segít, jóindulatú. Megcélzom a két őrt is az állomáson, gondoltam lefotózom őket ha engedik - beszédbe elegyedek, majd hirtelen megszólal egyikük, magyarul: - Persze!
Természetesen annyira meglepődöm, hogy indulatomnak egy magyar káromkodással adok hangot felnevetve, emellett rá is csapok a vállára. János is nagyot nevet, bár a szusz is megáll bennem, mikor körbenézek és látom, hogy a másik őr csúnyán néz - ő litván volt. Mosolygok egyet, megsimítom János vállát, jelezve, nem lecsapni szeretném a kollégáját, csupán örömömben húztam egyet a rá. Még szerencse, hogy János is nevet ...

Sokat mesél a munkájáról, ottani életéről, de nem eleget. Órákig hallgatnám, azonban az ott a munkahelye, rendet kell fenntartania, amit csak figyelemmel tud kordában tartani.
Utazgatásaim során még egyszer találkoztam vele az állomáson, épp Belfastból hazajövet, de akkor én meséltem neki, mert ő még nem járt északon, annak ellenére hogy évek óta ír földön él.

Jól el is beszélgettük az időt. Annyira, hogy az utolsó járatot ami este 11.30. órakor indult az állomásról, rég lekéstem. Mivel az éjszakai járatok óránként indulnak, ma taxizom.
Sorban állnak a taxik. Kiszúrom a legszimpatikusabbat, épp középen áll. Odalépek az úrhoz:
- Good evening Sir! Are you free?
- Oh, Helloy! Unfortunately, I'm married Darling! ... but ...
Megint megvicceltek - majd továbbá elmagyarázta, hogy azért állnak sorba, mert az elsőé a következő fuvar, de holnap jöjjek ám vissza!
Taxis már pattan is elém, ajtót nyit, majd mondom neki az úti célt. Kérdezgetem erről-arról, kedves, mindenre készségesen válaszol, igyekszik számomra érhetően kiejteni a szavakat. Dicsérem a zenéjüket, erre nagyon megörül, mesél, el is indítja a CD lejátszót, majd a kezembe nyom egy CD-t, amin több ír zene is van, fogadjam el. Meglepődve, zavartan, de mosolyogva elfogadom, olyan szívesen nyújtotta át nekem. A taxis még integet is mikor elbúcsúzok tőle és jó éjszakát kívánok. Én is integetek...

Wicklow - Bray - Killiney

Ismét Connolly Állomás, ezúttal azonban Wicklow felé veszem az utam. Most az Irish Intercity-vel utazom. Gondoltam egy helybeli irodával esetleg buszjárattal sikerült eljutnom a Wicklow Nemzeti Parkba. Rosszul gondoltam. Sajnos jobban megéri Dublinban, egy utazási iroda által megszervezett egy napos kirándulásra befizetni, mert nem mindenhol van lehetőség várostól egy órás autóutat megtenni busszal. Gyalog pedig ... kissé hosszas volna. Egy napos kirándulásra már 20 euróért lehet csatlakozni. Nem jönne ki olcsóbban akkor sem, ha egyedül megy az ember, viszont lehetséges, hogy lekési a csatlakozást.
Sajnos itt csak Wicklow városáig jutottam el, a hegyeket nem sikerült megmásznom, sem a nemzeti parkot megcsodálnom.
A város viszont, egy iparosított övezet, nem olyan, mint amire számítottam. Sűrűn lakott ugyan, de a legközelebb fekvő tengerpart fél óra gyalogtúrára van, kerülőutakon lehet megközelíteni mert akkora és annyi autópálya épült a város köré.
A tengerpart itt csupa sziklás, kőtörmelékes rész volt, úgy döntök, visszafele utazom északi irányba a keleti parton és leszállok Bray-ben, majd Killiney-ben. Épp sikerült elcsípnem a DART egyik járatát.

Bray
Bray, egy helyes kis város, csupa családos ember a parton - talán nem véletlen, hiszen épp egy vidámpark költözött a tengerpartra, egy veterán autókiállítással, valamint szabad téri, élő koncert. Itt már volt homokos tengerpart, emiatt természetesen cipőt eldobva már bele is vetettem magam az Ír-tengerbe. Elsőre csak lábat vetettem ugyan. Kell kis idő, míg hozzászokik az ember, a 12 fokos vízhez. A tengerparton üldögélve pillantottam meg, hogy egyre többen jönnek elő. Egyedül senki - vagy hófehér bőrű, vöröses hajú gyerekekkel, vagy juhászkutyákkal. Tíz perc sem telik el, de együtt pancsolnak kutyák és gyerek a tengerben, senki nem fázik, senkinek nem hideg a víz ... csak nekem. Egyelőre! A kutyák egy pillantásból tudják mit szabad és mit nem, ahogyan azt a gazdájuk is látják a kutya mozgásából mire is készül.

Bray-ben sétáltam - a házak szerkezetükben nagyon is emlékeztetnek angliai házakra, eltekintve attól, hogy itt semmi nem szemetes és gondozatlan, nagyon sok helyen látni az ír lobogót.
Megérkezett a DART járat - utazom tovább ...
Killiney

Killiney ... megint egy tengerpart, megint az Ír-tenger, mégis, teljesen más. Másképpen fúj a szél, a napsugarak másképpen érintik a partot és a víztükröt, még az illata is más. De a lényeg itt is megvan - tiszta levegő, erőteljes hullámok, szél, napfény és ezt mind mezítláb a homokos tengerparton, órákig lehet élvezni. Jómagam napokig, de talán egy életen át is.

Egy útikönyvben olvastam, hogy ha Írországban pólóban és rövidnadrágban papuccsal látunk valakit, az biztosan ír. Ha pulóverben, cipőben és zokniban, ő pedig a turista. Ez valóban helytálló megállapítás.
Valami miatt, nehezen veszik rá magukat a turisták, hogy kivetkőzzenek közép-európai szokásukból és észrevegyék, ez a 20 fok, nem olyan 20 fok mint ami minket körbevesz.
Számomra nem volt probléma, már első nap szoknyában, papucsban róttam Dublin utcáit is, tengerparton pedig szinte egyik voltam a sok fehér bőrű, vöröses hajú emberke közül, akinek nem hideg az Ír-tenger és a szél is inkább áldás.

Nézem ahogy gyerekek lubickolnak, homokvárat építenek. Szaladgálnak, kergetik a tenger hullámait a kutyák és gazdáik, de meggyőződésem többnyire inkább saját maguk örömére. Bolondos kutya az ír kutya: szalad, szalad, engedélyt kér gazdájától egy röpke tekintet erejével a tengerbe vetődésre, támad, ugrál, majd ráhasal egy óriási habos hullámra. Kiszalad, megrázza magát, orra hegyétől, a farka végéig, majd újra ... szalad, támad, ugrik ...

Amerikai kutya az ír parton
Érkezik egy banda. Egyértelmű honnan is jöttek -hét férfi, egy nő és egy kísérő Basset Hound kutyus, amerikai jóllakottsággal és egy amerikai kendővel a nyakán. Épp jön ki egy ír férfi a tengerből, nézi az amerikaiakat, akik épp öltöznek, békaruhába. Odalép hozzájuk és viccesen megjegyzi nekik: - ... nem olyan hideg ám a víz, mint aminek tűnik barátom! - Nevetgélés, kézfogás, pár mondat ki honnan is jött, elköszönnek majd mindenki folytatja útját a tenger hullámai közé. Amíg az amerikaiak edzettek egyet a kelta hullámokkal, jómagam a világ legbékésebb álmát aludtam gyerekzsivaj és kutyaugatás közepette. Természetesen teljesen le is égett az arcom, úgyhogy tény, le lehet sülni az Ír-tenger partján is húsz fokban.

Amerikai és ír strandolók az Ír-tengernél

Howth

Connolly Állomás:
Megint csak csodálkozom- modern, átlátható épület, mosolygós és segítőkész férfi az információs pultnál. Bármit kérdezek, tudja a választ. Ha nem értem, megismétli türelemmel. Az állomás közepén több műanyag állvány, tele pakolva apró menetrendekkel. Városrészekre bontva, oda-vissza utak, menetidő szerint és ... ingyen! Bármikor, bárki vihet belőle, amennyit csak akar!
Mindenki csak azt veszi el ami érdekli, nem dobálja el.
Sorban állok a pénztárnál. Az éppen soros embertől 1.5 méterre áll a sor, senki nem mászik bele a személyes terébe, senki nem türelmetlen, senki nem ordibál, nincsenek kéregetők az állomáson, viszont van büfé, mellette asztalok, pihenők, székek, LCD TVk és kijelzők, egyértelmű jelzések.

Megveszem a jegyem: ugyan a weboldalon mindent megtalálni, elárulom, nem sokkal drágább az ír közlekedés, mint kis hazánkban. Viszont a kocsik színvonalát nem érdemes összehasonlítani, mert igen csak elkeserednénk, mit is kapunk itthon, mennyi pénzért.
Egy ellenőr áll az elektronikus kapuk mellett, arra az esetre, ha a modern technika nem látja érvényesnek a jegyet, annak ellenére hogy valójában az - ránéz a jegyre ellenőr, átengedi az utast és megköszöni türelmét.

Keresem a vágányt - nem kell nagy tudás hozzá, hiszen minden egyértelműen feliratozva, nyilak, jelzések. Itt még a tolókocsis ember is könnyedén mozoghat bármerre: lépcső, mozgólépcső, lift. A vágányok mellett ülőhelyek, egyben, nem széttördelve, összemocskolva és szemetelve.

Megérkezik a vonat, DART - semmi lépcső, vágányszinten a belépő, hangos bemondó, elektronikus kijelző, percre pontosan, mennyi perc múlva melyik állomáson állunk meg. A vonaton kényelmesen elfér mindenki és minden, légkondi berendezés biztosítja az állandó 16 fokot, folyamatosan halljuk épp merre vagyunk és mennyi percre van a következő állomás. Az ablak környékén tiltótáblák: ne rakd fel a lábad ülésre, ne dohányozz, add át a helyed idősebbeknek...stb. Ami legjobban tetszik - fém tábla a vonat minden oldalán, figyelmeztetés: dohányzás súlyos vétség, büntetés 3000 euró is lehet!
Utastársaim fegyelmezetten bámulnak az ablakon, kifelé - megjegyzem, látni mindent, nem lepi be a moha és a kosz, sem rágógumi, sem ételmaradék.
Howth, kikötő

Végre ... az Ír - tenger! Howth. Kikötő város, kicsike állomás, szűk utcák, mosolygós emberek, minden zöld és kék, enyhén fújdogál a szél, melegen süt a nap, sétálok, nézem a tengert, valami leírhatatlan mennyi színben pompázik így naplementekor. Fotózok, rengeteget. Annyi szép pillanatot akarok elcsípni amennyit csak lehet.
Furán fodrozódik a tenger a kikötőben ... fóka! Nem is egy! Egy egész család. Rögvest jönnek is a helybeliek és az arra járó turisták. A szemközti hal bolt épp bezárt, így a megmaradt árut kihozza egy gumicsizmás férfi vödörben, majd dobálja a fókáknak. Valami hihetetlen mennyire aranyosak a fókák, ahogy uszonyaikkal fogják a halat és eszik. Majd a következő adagot a következőképpen kérik: szembefordul, lebeg a vízben, szugerál, fujtat, finoman evez az uszonyaival, kedvesen pillog, szinte mosolyog. Kedves kis lények...

Howth kikötő, fóka etetés

Howth kikötő, sirályok
Természetesen a sirályok sem maradhatnak el, pofátlanul kunyerálnak, próbálják elcsenni a kisebb darabokat. Az egyik sirálypár a gumicsizmás férfi vödréhez settenkedik, igyekszik ellopni egy halat, de nem olyan rámenősek, mint amennyire éhesek. Tovább sétálok a világítótorony felé. Szemben egy lakatlan sziget, ahova minden nap reggeltől késő délutánig 2 óránként sétahajókázásra lehet befizetni. A parton tinédzser fiúk horgásznak farmerben és pólóban, épp megbeszélik a napi történéseket, nevetgélnek, majd nagy csend a kapás előtt. Ugyan mezítlábas strandolásra nem volt lehetőség a nagy kavicsok és sziklák miatt, de a látvány egyelőre, kezdetnek, gyönyörködtet. Tovább állok, hisz annyi látnivaló van még!

Dublin

Dublin

Reggel van ... mégsem értek mindent! Ugyan félkómás vagyok, de nem csupán ez az oka. Úgy tűnik, ez nem egy éjszakás kaland lesz, kell pár nap míg megszokom ezt az ír angol. Hol van itt az "sz" hang? Csupa "a" és "o" hang! És mi ez a sok "j"??? Jjjjjesszusom! Sebaj, mosolygok, bólogatok, hunyorítva koncentrálok és lassan emésztem. De ... az utcára érve, először is a fordított közlekedést kell megszokjam!
Ugyan 18 évesen már nyakamba vettem egyszer a kis batyum és egy évet maradtam is Angliában, dolgozni, élni, tanulni, ennek ellenére sem könnyű visszaállítani az agyam a fordított tájékozódás funkcióra. Viszont ... gondoltak rám is! Minden gyalogos átkelőhelyen kiírták jó nagy betűkkel hogy "look left" vagy "look right". Kora reggel nagyon jól jön az efféle segítség!

Várom a buszt - be kell jutnom a belvárosba. Jön is! Mosolygok, készítem az aprót, mert olvastam egy útikönyvben, hogy aprót kell adni a sofőrnek. Hova megy ez a busz??? Nem állt meg! Szemöldökránc, hümmentés. Érkezik egy srác. Csak nem fogom megkérdezni Tőle, hogy miért nem állt meg a busz! Jön a következő,  2 perc múlva. Közelít ... a srác rám néz, majd mosolyogva odalép az út szélére és ... kiteszi a bal kezét, leinti a buszt. Te jó ég! - Tanulság: ha nem akarsz ott maradni, integess a sofőrnek, hogy vele tartanál!
Buszvezető nem érinti a pénzt - mondani kell merre tartasz, ő megmondja mennyit dobj be, a kis fémládikába, ha nem tudod és már kapod is a blokkot. Ez a jegyed. Alapvetően a magyar pénztárcának egy kicsit drágább, ha a BKV járatok díjazásával vetjük össze, de véleményem szerint nem érdemes, hiszen itt Írországban sokkal jobb minőségű, gyorsabb és tisztább közlekedési eszközöket üzemeltetnek, így nincs értelme összehasonlítani az pénzt illető értéket.

Dublin, belváros
Dublin belvárosa. Azt hittem álmodom, de mégis csak, logikus... sirályokat hallok a belvárosban. Elmosolyodom, mert eddig nem voltam olyan országban ahol ilyet tapasztaltam volna. De tetszik, nagyon is!
Most aztán a női megérzésemre hagyatkozom, leszállok ott, ahol úgy érzem, majd onnan tájékozódom. A buszon senki nem tolakodik, mindenkinek jut hely, illedelmes, senki nem lóg a másik nyakában, nem nyammog a fülébe, nem bámul a másik arcába, nincs szemét a buszon, mindenki a saját kis terében vesztegel, türelmesen várja a pontot ahova készül. Leszállok, itt és most!
O'Connell Híd, Dublin

Érdemes volt előre tájékozódni az útikönyvekből! Szinte betéve tudom melyik emlékmű merre és mi is az.
Ez itt az O'Connell Híd az emlékművel - meghallom a zenét ... természetesen már szedem is a lábaim. Ez itt a Grafton utca: tíz méterenként amatőr vagy még-el-nem-ismert zenészek, előadók, énekesek és művészek: van aki bábozik, homokból formál élethű nagyságú kutyát, kelta népdalokat énekel, ír vagy rock zenét játszik egyedül vagy társaival, humorista gitárral a kezében dalolva viccelődik a járó-kelőkkel. Természetesen mindegyik érdekel, elidőzök egy ideig, majd dobok is pár eurót, annak aki a legjobban tetszett. Most nagyon bánom, hogy nem vagyok milliomos! Itt rögvest kiszúrtam magamnak The Riptide Movement együttest: négy fiatal srác, buli hangulat az utcán, nevetgélve énekelnek, zenélnek, minden porcikáljukkal zenélnek. Szemerkél az eső. Kit érdekel? Pár ember elbújik az esernyő alá, egyébiránt ügyet sem vet rá a tömeg nagy része. Engem végképp nem zavar, sőt!
Fél óra ácsorgás után, kíváncsiságom hajtott el az utcáról, de jegyzem: Ide még visszatérek!

Grafton utca, Dublin
The Riptide Movement

Főnix Park, Dublin
Egy "hop-on-hop-off" busz! Elkapom. 15 euró a városnéző túra ára, egész napra, bármikor felugorhatok ha meglátom és le is szállhatok, amikor és ahol csak akarok! Ki is használom: leszállok a Főnix Parkban mivel meglátom a sok kutyát. Itt mindennek jut hely: futók, pihenők, játszó gyerekek, jógázók, kutyasétáltatók és ott az Állatkert is - kígyózó sorokkal.
Egy egész belvárosi kör busszal, minden nevesebb épülettel, egy óra út - idegenvezető nincs, helyette van fülhallgató és automata hanganyag, mely induláskor üdvözöl majd érkezéskor el is köszön, mind eközben minden egyes épület előtt mesél legendákról és az ír történelemről, írek büszkeségeiről, hagyatékairól.
Közben, itt-ott elvétve tűnik fel pár papír darab vagy zacskó az utcán, viszont semmi nincs összefirkálva festékkel, nincsenek kibelezve a villanylámpák, nincsenek összetörve a műanyag reklámtáblák, nincs meghajlítva a fémoszlop, sehol egy kutyaürülék! Pedig azt olvastam hogy Dublin kétszer akkora mint Budapest ... érdekes...

Dublin, városnézés
Vissza a zenészekhez - jó ebédhez, azaz egy szendvicshez, szól a nóta! Hoppá, ehhez desszert, egy kis eső! Apró szemű, kellemesen hűs eső. Hirtelen jött, pedig nem erős a szél, viszont még mindig húsz fok körül vagyunk. Azért a szendvics miatt behúzódom egy bolt küszöbére. Magyar reakció: keresem az eladók tekintetét mikor kurjantanak rám, hogy hova is menjek! Megvan - mosolyog rám mindegyik és integet. Ez is érdekes ....
Elállt az eső - aki bemenekült a boltba, elköszön, megköszöni a pár perces óvó hajlékot, kölcsönös mosoly és mindenki megy a maga útján, mintha mi sem történt volna.

Kezd lemenni a nap, akkor most, elugrom és megmártózom végre a hőn áhított Ír- tengerben! Irány a Connolly Állomás ...

Érkezés Dublinba

Budapest, Ferihegy 2: 
Végre, elhagyom a zajos és bűzös fővárost, izgatottam kapkodom lábaim, szinte rohanok, hogy minél korábban kint legyek a reptéren. Meg sem kottyan a bőröndöm súlya, gurul utánam, az sem veszem észre, hogy lökdösnek a buszon. Kit érdekel ha pár óra múlva ott lehetek, ahova évek óta vágyom?
Szeretem nézni a repülőket: fel-le szállnak, jó érzéssel tölt el, még így viharban is. Az utasokat, légikisasszonyokat illetve pilótákat valószínűleg kevésbé.
Sorban állás. Izgalmas így jegy nélkül utazni: első alkalom, hogy interneten rendeltem repülőjegyet, úgynevezett "ticketless flight" vár rám. Bejelentkeztem. Ki is kapcsolom a zenét, inkább az utasokat figyelem meg. Majdnem mind ír ajkú - hogy én mennyire szeretem az írek angolját hallgatni! Tizenhat éve "Standard British English" vesz körül, így igencsak vicces és érdekes számomra, mosolygásra késztet - megfigyelem, jegyzem, memorizálom. Mennyire imádom!

Beszállás - nevetgélve, viccelődve, kíváncsiskodva, fáradtan, ki-ki a maga hangulatában foglalja el helyét, végül elégedetten elhelyezkedik, ellenőrzi a villámlás és mennydörgés közti időt, a szomszédot, majd beszélget vagy hátradől, kivéve azt az 5 anyukát, akik kisbabával érkeztek az útra és fel-alá sétálnak a gépen, foglalják le a kicsiket végtelen türelemmel. Két és fél óra késéssel bejelentkezik a pilóta, a maga ír angoljával:
- Hölgyeim és Uraim, valamint kedves, türelmes kisbabák! A vihar tovaszállt, végre kerozint is kaptunk, így hamarosan megkezdjük a felszállást. Kérem, foglalják el helyeiket! Mivel az út 3 órás eredetileg, amiből már csak fél óránk van hátra, kérem, kapaszkodjanak mert belehúzunk, hogy időben landoljunk Dublinban!

Ki mosolyogva, ki félkómásan, becsatolta magát, majd elindultunk. A felszállás, mint mindig, hatalmas élmény: ahogy az ember szinte belefúródik az ülésbe, érzi minden porcikájában a rá ható erőket. Ez már a hetedik repülőutam, mégis olyan rajongással teli, eufórikus vigyort varázsol az arcomra ez az állapot, mint aki most tömött a szájába pár darab "space cake" darabot!

Másfél óra múlva már a kivilágított hajókat látom alattunk a tengeren - ez már Anglia! A pilóta valóban belehúzott: 2 órás lett az út, ellentétben a várható 3 órával. Senki sem bánta ... rajtam kívül.

Dublini Reptér - éjjel, 2 óra:
Legalább négyszer akkora a dublini reptér, mint Ferihegy, emellett még egy ugyanekkora részt éppen építenek hozzá, bővítés címszóval. Minden rendezett és tiszta, mindennek megvan a maga helye és azt ott is tartják. 
Az a pára és szemerkélő páracseppek. Hajkoronám göndör fürtjei rögvest otthon érezték magukat, amerre láttak, már száguldoztak is, a szélrózsa minden irányába!
Jómagam pedig a szállás irányába! Ezt is az interneten foglaltam, remélem a legjobbakat... "ember, ... bízva bízzál!" . Bejött: egész otthonos kis szállás. Tiszta-e? Ilyen hosszúra nyúlt út után, hajnali 4 órakor, sötétben ... kit érdekel?

Dublin
A lényeg: a szállás tulajdonosa, egy végtelenül kedves ír férfi, betessékel, kikapja a kezemből a bőröndöt, felkísér, elmagyaráz mindent, mi merre és hogy működik, aminek valójában felét sem értettem és nem csak a fáradtság miatt! Ezek az írek ... gyorsan beszélnek és olyan furcsán! Sebaj, majd holnap reggel, mindent megértek!